A tokaji bor kiterjedt, a „világ minden részét” érintő nemzetközi kereskedelmét eleinte a környék nagyobb föld- és szőlőbirtokosai, illetve a kis mezővárosokban megtelepedő görög kereskedők bonyolították. Az első zsidó borkereskedők a 17. században települtek le Tokajban, a 18. század második felében pedig már nagy számban vándoroltak be Sziléziából és Galíciából. Bár kereskedelmi tevékenységüket igyekeztek akadályozni, idővel egyre inkább háttérbe szorították a „görögöket”. A 18. század végétől feltűnnek Tokaj-Hegyalján az ún. faktorok, a borkereskedők segítői is, akiket mai fogalommal „brókereknek” nevezhetnénk. A hegyaljai bor esetében a kereskedelmi láncolat abban az időben a következő szereplőkből állt: termelő-faktor-borkupec-borlerakat. A nemesek és polgárok a borlerakatból vásárolhattak, a többiek a kocsmán keresztül. A 20. század elejére Tokajban a borkereskedelem már szinte kizárólag a tehetséges és kiterjedt kapcsolatokkal rendelkező zsidó kereskedők kezében összpontosult.
A tokaji bor egyik fő kereskedelmi útvonala észak felé, Lengyelország, illetve az orosz cári udvar irányába vezetett. Történeti források bizonyítják, hogy a cári udvar ünnepi alkalmain már a 17. század legelején hordószámra kínálták a tokaji bort. A tokaji bor egyik fő tisztelője „minden oroszok cárja”, Nagy Péter (1689-1725) volt, aki nemcsak nagy reformer, de nagy ivó is volt, és a vodka mellett elsősorban a tokaji bor élvezetének hódolt. A tokaji boroknak nagy szerepe volt az I. Péter és II. Rákóczi Ferenc között 1707-ben kötött szerződés előkészítésében és aláírásában is.
A cári udvarba a bor Kijeven keresztül Moszkváig vagy a Visztuláig szárazföldi útvonalon, szekéren érkezett, majd onnan Danzigig (Gdansk), illetve Pétervárig hajón szállították. A távolság, a szállítás és a közbiztonság nehézségei miatt egy időszakban a tokaji típusú szőlőtermesztés oroszországi meghonosításával is kísérleteztek.
Az egyre nagyobb tételben zajló borkereskedelem megkönnyítésére I. Péter cár 1714-ben a görög kereskedőcsaládból származó Paraszkevics Kapitányt és Korszakov testőrtisztet küldte Tokajba, hogy a cári udvar számára bort vásároljanak. Ez a kereskedelmi képviselet I. Péter halála után is fennmaradt, sőt az 1730-as évektől kezdve egész „orosz kolónia” intézte a tokaji borok felvásárlását. Számos botrány és pereskedés forrása volt, hogy a kolónia tagjai – akiknek utólag politikai szerepet is tulajdonított a történészek egy része – nem feltétlenül tisztelte és tartotta be a hatályos magyar törvényeket. A Tokajban házat is bérlő Borvásárló Bizottság utolsó rezidense, SzavvaGorev kapitány, aki mádi református lányt vett feleségül, 1799-ben utazott el Tokajból.
A szőlőtermesztést kiszolgáló iparok és szolgáltatások települések szerinti szakosodása eredményeként a borvidék hordókészítő központja Gönc mezőváros volt. A Tokaj-Hegyalján borűrmértéknek is számító gönci hordó űrtartalma a történelem folyamán többször is változott, míg végül a 19. századra 160 icce, azaz 135,75 liter méretűre csökkent. A borvidék pincéiben ma is ekkora hordókban érlelik a bort. Az aszú érlelésére és szállítására gönci félhordót használtak, melyet átalagnak is neveztek.
A gönci hordó zempléni kocsánytalan tölgyfából készült, korábban fa-, a 19. századtól fokozatosan vas abroncsozással. A közepesen kemény, kopásálló, magas csersav tartalmú „zempléni tölgy” mint kiváló hordóalapanyag, nemcsak helyben, de a nemzetközi borászatban is régóta ismert fogalom. A hordó fája ugyanis jelentősen befolyásolja a bor érési folyamatait, és kedvező hatással van a színére és aromájára is.
A gönci hordó más magyar hordótípusoknál hosszúkásabb és keskenyebb volt, amely főleg a távolsági borkereskedelem, a jobb helykihasználás céljait szolgálta. Egy hordószekérre általában 3 gönci hordó fért fel.
